Az erdélyi magyar szótörténeti tár

Fazakas Emese

Az Erdélyi magyar szótörténeti tár mint rendhagyó történeti lexikográfiai munka¹

 

Az Erdélyi magyar szótörténeti tár (SzT.) anyagának összegyűjtőjére és az első kötetek szerkesztőjére, Szabó T. Attila nyelvészprofesszorra emlékezvén a szótár összegyűjtött anyagáról, annak feldolgozásáról, a szerkesztési elvekről, a megjelent és az előttünk még megszerkesztésre váró kötetekről szóló tanulmányomat Benkő Loránd szavaival nyitanám: „Az a teljesítmény ..., ami előttünk kitárul, nem a méltatók véleménye által lesz azzá, ami, hanem önmagában hordja, objektíven tartalmazza értékeit”. Ugyanis „a Tár jellegében annyira egyedi, előzményeihez annyira nem fogható, formájában és tartalmában annyira minden hasonló műfajú munkát túlhaladó, hogy teljesen külön elbírálást igényel” (MNy 72 [1976]: 40). Emiatt annak, aki a Szótörténeti tár bemutatására vállalkozik, egyrészt nagyon nehéz dolga van, hiszen oly sokan és sokfélét írtak már e monumentális munkáról, hogy talán újat aligha lehetne mondani, másrészt könnyű a dolga, mivel inkább azokra az aspektusokra kell figyelnie, amely a hagyományosaknak mondható, eddigi szótárainktól eltérést mutat. Jómagam inkább a második utat választottam. Egyfelől azért, mert az eddigi méltatásokat, kritikákat könnyen fel lehet lelni, és nem kívánom szaporítani ezek számát. Másfelől azért, mert szerkesztőként és most már főszerkesztőként éppen azokkal a problémákkal kell megbirkóznom, amelyek az eddigi szótárírás gyakorlatától eltérővé, rendhagyóvá teszi a szótárat.

A tanulmányban az adatgyűjtésről, az adatok időbeli és területi behatárolásáról, az adatok feldolgozásáról, illetve a szerkesztési elvekről, az eddig megjelent kötetek szerkesztőiről, majd a szerkesztőségi tagok előtt álló feladatokról fogok szót ejteni.

 

Az adatgyűjtés

A SzT. adatainak gyűjtéséhez Szabó T. Attila professzor úr már 1925-ben hozzáfogott, habár akkor még nem fogalmazódott benne a későbbi szótár terve. „Amióta 1925 őszétől a néhai nagy levéltáros-tanár, Kelemen Lajos famulusaként egy életre szólóan a levéltári kutatás bűvöletébe estem, lassan-lassan alakulgatott bennem az a terv, hogy a kezemen megforduló levéltári darabok gazdag szótörténeti anyagát ne csak kutatásaim akkori elsődleges célja – a helynévtörténeti anyag gyűjtése – szempontjából aknázzam ki, hanem rójak cédulákra minden olyan másmilyen adalékot is, amely szótörténeti szempontból használhatónak látszik. Már mint kezdő nyelvtörténeti kutató többé-kevésbé világosan láttam, hogy a NSz.-nak a régi magyar irodalmi nyelv köréből gyűjtött hatalmas szókincsanyaga milyen szerencsésen egészült annak idején ki az OklSz.-nak Szamota Istvántól gyűjtött és Zolnai Gyulától egybeszerkesztett, többnyire az irodalmon kívüli nyelvhasználatot tükröző gazdag szótörténeti adalékaival” – vallja Szabó T. Attila (MNy 65 [1969]: 404). Éppen ezért kezdetben, a szótári munkálatok megkezdésekor még egy erdélyi magyar oklevélszótár előkészületeiről és terveiről ír, azonban hamarosan kiderül, hogy az a mintegy másfél millió összegyűjtött cédulaanyag jellege más típusú lexikográfiai feldolgozást igényel. Elsősorban azért, mert a gyűjtőmunka során legkevésbé az oklevelek anyagára támaszkodott a professzor úr, illetve azért, mert a gyűjtés során arra törekedett, hogy az adott szavak minél gazdagabb előfordulására keressen példákat. Így az adalékokból nemcsak a szavak hangalaki változatosságát lehet kiolvasni, hanem az egykori mondattani, használatköri, stilisztikai jelenségeket is. Egyszóval „a hajdankori erdélyi nyelvi élet mentől bőkezűbb, mentől valósabb tükröztetője kíván lenni” (MNy 65 [1969]: 405) az a szótár, amely éppen a szóanyagnak a terjedelmesebb szövegösszefüggésekben való bemutatása által már nem is szótár, hanem tár, a szavak tárháza.

 

Az adatok jellege

A Tár anyaga eredeti levéltári darabokat és történeti kiadványokat mutat fel. Hivatali és magánéleti iratfajtákból válogatott anyagában a legváltozatosabb korabeli műfajok mind megtalálhatók: birtok és szolgálat-összeírások (urbáriumok, inventáriumok), végrendeletek, osztálylevelek, kelengye és tárgylajstromok, vallatások jegyzőkönyvi anyagai, csere- és adásvételi iratok, nyugták, költségjegyzékek, közlevelek, törvényszövegek (CC, AC), fejedelmi rendeletek, egyházi látogatási, törvénykezési, városi tanácsi, széki jegyzőkönyvek, anyakönyvek, jobbágykezes-levelek, a különböző céhek számadáskönyvei, levelezése, udvartartási iratok. Nem maradnak el a családi levéltárak anyagai, krónikák, naplók, elmélkedések, misszilisek sem. Így az adatok nemcsak a hivatali nyelvet, hanem Erdély különböző nyelvjárásait beszélő emberek – városi vagy falusi tisztségviselők, bírák, jegyzők, papok, mesteremberek, gazdatisztek, kocsmárosok stb., perbe fogott vagy tanúkként kihallgatott különböző rangú és rendű emberek – nyelvét villantják fel. E gazdag és változatos adatanyag révén a Tár „Új típusú nyelvtörténeti szótár kíván lenni abban a tekintetben is, hogy a magyar nyelvnek az irodalom alatti írásbeliségből kirajzolódó múltbeli arcait akarja bemutatni az erélyi városokban és falvakban, az egykori erdélyi társadalom minden rétegében” (B. Gergely). Így pl. az egyes céhek – asztalos, aranymíves, fazekas, fésűs, kádár, lakatos, mészáros, ötvös, posztócsináló, szabó céhek – jegyzőkönyvei, artikulusai, levelesanyaga, számadáskönyvei mellett nagy számban kerültek be az adatok közé az egyes családok (Balogh, Bánffy, Keresdi és Iktári Bethlen, Béldi, Bornemisza, Makfalvi Dósa, Dobolyi Eszterházy–Mikó, Lázár, Jósika, Kemény, Kornis, Pákei, Wass, Wesselényi stb.) levelei, oklevelei, az egyes székek (Aranyosszék, Udvarhelyszék, Háromszék stb.) levéltárában fellelt iratok, a fejedelmek levelezése, az urbáriumok, udvartartási iratok, az egyházközségek jegyzőkönyvei, anyakönyvi bejegyzései, vizitációs jegyzőkönyvek, tanácsi, valamint törvénykezési jegyzőkönyvek, de nem kerülték el a gyűjtő figyelmét a végrendelkezések sem.

A SzT-ba bedolgozott és bedolgozandó anyag azonban nemcsak kéziratos emlékeket használ, hanem korabeli nyomtatványokat (pl. törvényeket, rendeleteket), illetve később, nyomtatásban megjelent emlékiratokat, önéletírásokat, levelezéseket stb. Így kerülnek be a Tár adatai közé pl. Mikes Kelemen Törökországi levelei (Bp., 1958), Apor Péter Metamorphosis Transylvaniae című munkája (kiadta Kazinczy Gábor, Pest, 1863), Bethlen Miklós Önéletírása (I–II, Bp, 1995), Pataki Józsefnek A csíki vashámor a XVII. század második felében (Csíkszereda, 1971) című monográfiája, Teleki Mihály nyomtatásban megjelent levelezése (szerk. Gergely Samu, I–VIII, Bp., 1905–1926), illetve a Petelei Istváné (Petelei István irodalmi levelezése. Sajtó alá rendezte Bisztrai Gyula, Bukarest, 1980), Varga Katalin pere (közzéteszi Kiss András, Bukarest, 1979), valamint Palotay Gertrúd Tót csipke, tót hímzés a XVIII. századi Erdélyben című munkája (Kolozsvár, 1947) is, vagy Bornemisza Anna szakácskönyve 1680-ból (közzéteszi dr. Lakó Elemér, Bukarest, 1983) több más jellegű nyomtatvány mellett. A nyomtatványok sorában találjuk meg az egyes kollégiumok évente kiadott értesítőit, a Székely Okleváltár 1872–1898 között megjelent köteteit, Bogáts Dénes Háromszéki Oklevél-szójegyzékét (Kolozsvár, 1943), a Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadványait, illetve szótártani jellegű munkákat is. A legkorábbi nyomtatott törvényhozással kapcsolatos anyagok között említhetjük az 1671-ben kiadott Compillatae Constitutiones Regni Transylvaniae-t (Claudiopoli) és az 1677-ben megjelent Approbatae Constitutiones Regni Transylvaniae-t (Claudiopoli).

A felsorolás távolról sem teljes, azonban már ez is jelzi, milyen gazdag és sokrétű anyaggal dolgozhatnak a szerkesztők, és milyen változatos szókincsű anyaggal ismerkedhet meg az olvasó, kutató, érdeklődő. Az anyag gazdagsága és változatossága megengedi, hogy nemcsak a nyelvtörténészek, nyelvészek, hanem más területek kutatója is, pl. a néprajztudós, a történész, a természettudományok vagy egzakt tudományok történetével a foglalkozó tudós stb. is meríthessen a Tár anyagából.

 

Az adatok időbeli és földrajzi behatárolása

Szabó T. Attila az adatok időbeli alsó határaként kezdetben az erdélyi fejedelemség megalakulási évét jelölte meg. „Az 1541. év ugyanis az erdélyi fejedelemség megalakulásának tényével nemcsak Erdély politikai történetében volt jelentős, hanem mások mellett a fejedelmi és általában hivatali írásbeliség anyanyelvűségének térhódításával a magyar nyelvű irattermelés növekedése szempontjából is. Az anyanyelvű írásbeliség 1541 utáni tetemes kiterebélyesedése tényének figyelembe vételével akkor úgy láttam, hogy megokolt a jelzett időpontot gyűjtésem alsó időhatáraként tekintenem” (MNy 65 [1969]: 405). Azonban korábbi szövegemlékekre bukkanván ezt az alsó határt a XV. század végére tolta ki a professzor úr. Azonban – amint az egyes kötetek végén található statisztikák is mutatják – később olyan névtani anyagok is bekerültek a Tárba, amelyek XIV. századi oklevekből, számadáskönyvekből származnak. Habár ezek az összegyűjtött és a beszerkesztett anyag nagyon kis részét képezik, annál értékesebbek a névtan kutatói számára, mivel olyan közszói eredetű névanyaggal szolgálnak, amelyek több ízben az OklSz.-ban sem találhatók meg.

A gyűjtés felső időhatárát a XIX. század végéig terjeszti ki Szabó T. Attila, mivel „az a nagy gazdasági-művelődési és nyomukban nyelvi változásokkal járó folyamat, amely Erdélyben, ha lassúbb kibontakozással is, mint a magyar nyelvterület más részein, de a XVIII. század végé kezdődött és a következő században megszakítatlanul folytatódott, XIX. századi kavargásában sem maradhat vizsgálódásaim körén kívül. Egyrészt tehát a XVIII. század utóján kezdődő újabb nyelvi fejlődés XIX. században alakulgató-véglegeződő eredményeinek, másrészt meg a régi alakok szívós továbbélésének, a haladó szók mécse utolsó lobbanásának, e században is folyamatos és csökönyösen jelentkező régies-tájnyelvies hang-, alak- és mondattani sajátságoknak megfigyelési lehetősége, rögzíthetőségi igénye egyaránt a felső időhatárnak ilyen korunkhoz oly közel eső időpontban való megállapítására ösztökélt és ösztökél továbbra is. Egyébként más szófejtő szótárainknak az az egészen érthető eljárásmódja, hogy az egyes szavak vizsgálata rendjén nagyon gyakran még saját századunkbeli adatokat is tekintetbe vesznek, ez – a szótörténész szempontjából eléggé nem helyeselhető – eljárás mindenképpen kötelezi egy szótörténeti tár egybeállítóját is arra, hogy időbelileg legalábbis a XIX. század második feléig, a hivatali és magán írásbeliség nyelvének elmechanizálódása, elpapírformájúsodása koráig szolgáltasson a ma és a jövő szótörténészének, szófejtőjének használható nemcsak korai, hanem egészen késői adalékokat is.” (MNy 65 [1969]: 406).

„A Tárbeli szavak földrajzi megoszlása többnyire elég arányos” – jegyzi meg Kósa Ferenc, a SzT. egyik legrégebbi munkatársa. „Ezt mutatják a székely és a mezőségi nyelvjárásterület különböző pontjairól, tárjegységeiről való adatok. Viszont jóval kevesebb adat képviseli az észak-keleti nyelvjárásterületet, például a Szilágyságot. Ez vagy az ehhez hasonlók – tudjuk – azzal magyarázhatók, hogy a gyűjtő munkáját olykor kénytelen-kelletlen befolyásolta a számára hozzáférhető forrásanyag mennyisége és milyensége.” (NyIrK XX [1976]: 106). Ugyanakkor tudjuk, hogy a professzor úr inkább – érdeklődési körének megfelelően – a történelmi Erdély területére eső levéltári anyagokat gyűjtötte össze, azonban az anyag, ha kevés számút is, de partiumi, illetve szatmári adatokat is tartalmaz.

 

Az adatok helyesírása

Mivel nyelvtörténetileg egyáltalán nem elhanyagolható valamely régi szöveg helyesírása, Szabó T. Attila gyűjtés közben mindig ügyelt arra, hogy betűhíven cédulázza az eléje táruló szövegemlékeket. Mint tudjuk nemcsak az egyes korok helyesírása között találhatunk eltéréseket, hanem sokszor a lejegyző egyéni helyesírásával is számolnunk kell. Ezt a változatosságot híven tükrözik a Tárba bekerülő adatok. Nyomdatechnikai okok miatt azonban „A változatos grafikai jelekkel rögzített egykorú szövegekből készült céduláimra és onnan a Tár már eddig megszerkesztett címszavainak adalékai közé a tőlem kijegyzett szövegrészek úgy kerültek tehát be, hogy a grafikailag egymástól eltérő betűk jelölésére csak egy jelt alkalmaztam ... »Átírás«-om tehát valóban betű szerinti és nem fonetikus” (MNy 65 [1969]: 10). Ugyanígy utasításai szerint a mai napig feltüntetjük az egyes mellékjeleket, a mássalhangzók esetében a ma már egy, azonban a régiségben két-három jelből álló jelcsoportokat, a jelkettőzést még ott is, ahol tollhibának lehetne minősíteni. Az egyes, kirívó tollhibák esetében a nyelvtörténeti irodalomban hagyományosan használt zárójelbe tett felkiáltójelet alkalmazzuk.

Szabó T. Attila külön figyelmet szentelt a rövidített alakoknak is. A szokványos udvariassági szókban (kegyelmes, nagyságos, őfelsége stb.) megőrizte a rövidített alakot, és ezt ma sem oldjuk fel a Tár szerkesztése közben. Azonban a többi esetben a rövidítés nyomán kimaradt betűket zárójelbe tűntetjük fel, akárcsak ő maga az általa szerkesztett kötetekben. (Itt kell megjegyeznem, hogy abban az esetben, ha valamely szöveg mégis zárójeles betoldást tartalmaz, azt a zárójel kezdő és záró szára mögé, illetve elé tett kettősponttal jelezzük (:...:) annak érdekében, hogy az olvasó, a kutató pontosan el tudja különíteni a szerkesztők által kiegészített szövegrészeket, betűket a korabeli betoldásoktól.)

 

A Szótörténeti Tár címszavai

A Tár rendhagyó volta címszavaiban mutatkozik meg leginkább. Erről maga az anyag gyűjtője így vall: „A magam különleges esetében pedig, amikor célkitűzésszerűen a tőlem szerkesztendő tárt az erdélyi szókészletnek minél gazdagabb, minél többszínű felvilágosítást nyújtó gyűjteményévé óhajtanám tenni, ebben az esetben nem lehetséges más eljárás, mint hogy a tőszavakon és az összetételeken túl önálló címszóvá emelek minden rendű és rangú származékot, a ritka toldalékúakat éppen úgy, mint az olyanokat, melyek a nyelv egész történeti élete folyamán eleven, termékeny toldalékokkal alakultak. Szándékosan írok »toldalék«ot és nem »képző«-t, hiszen a Tár elkészült kéziratában máris következetesen az önálló címszó rangjához juttattam például az összes olyan -ba, -be, -ban, -ben, -int, -képpen, -kor, -lag, -leg, -lan, -len, -szor, -szer, -ször meg más ragos szóalakulatokat, amelyek – a közlendő idézetek tanúsága szerint – gyakori, azonos alakban való előfordulásuk miatt határozóvá önállósult szóalakulatoknak tekinthetők, sőt nem egy esetben jó ideje már ilyeneknek is tekintetnek ... címszóvá tettem az összes képzővel alakult származékszókat, holott a gyakorlati és az értelmező szótárak – nyilván terjedelmi, azaz gazdaságossági okokból – ebben a tekintetben is csak válogatott címszóanyagra voltak tekintettel. Ekként már a Tár megszerkesztett részében egész sereg olyan származékszót emeltem az önálló címszó szintjére, amely egyetlen magyar szótárban sem jutott el a nagykorúság elismerését jelentő címszóvá minősítésig” (MNy 65 [1969]: 411). Ezért pl. ha csak az akadály származékait tekintjük, ilyen címszavakkal találkozhatunk az első kötetben: akadálykodik, akadályos, akadályoskodás, akadályoskodhatik, akadályoskodik, akadályoz, akadályozhat, akadályoztat, akadályoztatás, akadályoztathat, akadályoztatik, akadályoztató, akadályoztattatik. Illetve ugyanilyen alapon találja meg a szótár forgatója a maga mellett a magára címszót is, vagy a más mellett a másszor-t, a másrészről-t. Ilyen formán a nyelvtörténeti jelenségeket kutatók előtt szinte kitárulnak a lezajlott nyelvi változások, és az egyes címszavak alá besorolt adalékok megkönnyítik a kutatást, nem kell csupán egy-két előfordulásra támaszkodni.

Ugyancsak rendhagyóan a SzT.-ban címszói szerepet kapnak azok a szorosabb-lazább szókapcsolatok is, amelyek az egyes szavak összetételekké való forrásának történetét is tükrözik, mint pl. az egy-test-vér esetében, ahol nagyon szépe nyomon követhető testvér szavunk összetétellé merevedése. Ugyancsak címszói szerepet kapnak azok a szókapcsolatok is, amelyek egyetlen fogalmat jelölnek, illetve amelyek Erdély történetiségében fontos fogalmak megnevezésére szolgáltak. Ezért jelenik meg címszóként pl. az ágyabéli ruha ’ágynemű’, a mardzsinán juh ’transzhumáló legeltetésre tartott juh’, vagy a Mátyás király pohara ’Mátyás király képmásával díszített pohár’.

Mivel a régiségben sem voltak ritkák az alakváltozatok, több ízben megtörténeik, hogy szerkesztés közben kettős címszóval élünk. (L. pl. a maradott, maradt vagy a szőcs, szűcs esetét.) Ekkor az egyes jelentések esetében – amennyiben jelentős adalékkal rendelkezünk – A. valamint B. betű alá az egyes alakváltozatokat tartalmazó céldulák anyagát szerkesztjük be. A professzor úr utasításai szerint, amennyiben valamely szónak az erdélyi régiségben egy, a mai köznyelvtől eltérő alakváltozata volt sokkal gyakoribb, vagy csak a ma már nyelvjárásinak minősülő változat volt csak jelen, a címszó ezt az alakot tükrözi. Ez történt pl. a fejér, malozsa címszó esetében is. Ekkor azonban a mai köznyelvi változatot feltüntetjük a betűrendi helyén, és utalunk a felvett címszóra.

Tulajdonnevek nem szerepelnek címszóként, azonban ezek köznevesült származékai igen. Ezért rengeteg településnév -i képzős származéka szerepel a Tár címszavai között.

 

A szócikkek megszerkesztése

Szakítva a NySz.-ban és az OklSz.-ban alkalmazott bokrosítással, Szabó T. Atila professzor úr még az első kötet megjelenése előtt arról értekezett, hogy az egyes címszavakat betűrendes helyük szerint kívánja besorolni a szótárba. Így bárki – különösen az, aki járatlan a szófejtésben – könnyen kikeresheti az őt érdeklő szót, vagy szavakat, és annak, azok szócsaládját is.

Az egyes szócikkek megszerkesztésekor szófaji minősítéssel nem terheljük az olvasót, amennyiben az adott címszó egyszófajú. Ha azonban többszófajú, illetve szófaji értékén kívül másfajta használatban is felbukkan az adatokban, külön római számok alá rendezzük az adalékokat az adott szófaji minősítés feltüntetésével. Pl. a szakadatlan esetében ezért találkozik az olvasó a római I. alatt a mn rövidítéssel, illetve a római II. alatt a hsz rövidítés mellett három külön jelentéssel. Abban az esetben, amikor az adott szónak csak alkalmilag változik meg a szófaji értéke, a fn-i, hsz-i stb. haszn-ban rövidítést alkalmazzuk. (L. a tábla címszót.)

Az egyes jelentések elkülönítésekor arra ügyelünk, hogy ne aprózzuk el a jelentéseket, azonban a szótár forgatójának sokszor az az érzése támad, hogy túlságosan is sok jelentést tulajdonítunk az egyes szavaknak. Ez abból adódik, hogy több ízben olyan, csak a kontextusból származó jelentésárnyalatra is próbáljuk felhívni a figyelmet, amelyet a legtöbb szótár nem tart fontosnak kiemelni, azonban pl. a történeti jelentéstannal foglalkozók számára fontosakká válhatnak. A különböző jelentések megvilágítása érdekében az adott jelentések alatt évrendben közöljük a szavakat, kisebb-nagyobb szövegkörnyezetbe helyezve. Fontosnak tartjuk a szövegkörnyezetet, és élünk is ezzel, ahol a korabeli adalék megengedi, hiszen így lehetőség nyílik akár a történeti mondattani, akár más tudományos vizsgálatra.

A jelentéseket, értelmezéseket három nyelven közöljük: magyarul, románul és németül. A növénynevek esetében azonban a tudományos, latin nevet is meg szoktuk adni, és ekkor el is maradhat a magyar értelmezés, amennyiben a megnevezés a köznyelvi formával egyezik. Így pl. majoránna esetében a Maiorana hortensis után román és a német megfelelő következik. Az értelmezések nem az ÉrtSz. értelmezés-típusát követjük, hanem tömörségre törekedve, inkább megközelítőleg azon- vagy hasonértelmű szót keresünk. Ahol ez lehetséges, körülírással élünk.

A jelentések megállapításakor megtörténhet, hogy nem áll olyan szövegkörnyezet rendelkezésünkre, amelyből a pontos jelentés kiviláglana, illetve egyetlen segédeszközben, szótárban, szójegyzékben sem található meg, vagy az adott terület szakemberei sem tudnak segíteni bennünket a pontos értelmezésben, a kikövetkeztetett jelentést kérdőjel előzi meg. Ahol a szövegkörnyezet még abban sem segít, hogy körülbelül körülhatároljuk az adott szó jelentését, csak kérdőjelet teszünk, és elmarad az értelmezés. A szótárírás gyakorlata alapján ezeket a számunkra rejtett jelentésű szavakat ki kellene hagynunk a Tárból. Azonban nem szeretnénk egyetlen, a régiségben használt és az adatokból előkerülő szót sem kihagyni. Hiszen ha a munkaközösség tagjai sem szakemberek, sem szótárak, segédkönyvek segítségével nem is tudják meghatározni az adott szó jelentését, reméljük, hogy a Tárat forgatók között akad majd olyan, aki ismeri e szavak jelentését vagy használati körét. Azonban a kérdőjellel megjelenő, értelmezés nélküli szavak száma elenyészően kicsi.

Amennyiben bizonyos vidékeken más-más megnevezéssel élnek, vagy az adott szónak vidékenként más-más megnevezése van, ezeket mintegy jegyzet formájában csatoljuk a címszavak végére. Pl. az erdélyi régiségben nagyon elterjedt tatárka címszó után a következő megjegyzés áll: „Az ÉrtSz. szerint a tatárka zöldes virágú, széles levelű, a pohánkával rokon, egykor takarmánynak termesztett növény (Fagopyrum tataricum). CzF azonban két jelentést ad: az első szerint a székelyeknél a kölesmuhar (Panicum miliacium), a második szerint a hajdina, haricska vagy pohánka is ugyanezt a gabonafélét jelöli.”

Az egyes jelentések alá több ízben szókapcsolatok (Szk.) is bekerülnek. A szókapcsolatok vagy régi vonzatformákra, még összetétellé nem kövült szerkezetekre stb. hívják fel a figyelmet, vagy olyan fogalmakat takarnak, amelyek egy-egy adott korban valamilyen szempontból fontosak, gyakoriak lehettek. Így pl. a tábla I/28. ’királyi/fejedelmi tábla’ jelentése alá soroltuk a tábla bírája, a tábla fiai, táblára apellál, táblára hív, erdélyi királyi tábla, erdélyi törvényes tábla, fejedelem táblája, királyi tábla, királyi törvényes tábla, oktavális tábla, ország táblája, törvényes királyi tábla, udvari tábla szókapcsolatokat. Amint a felsorolásból is kiderül, a szókapcsolatok közé először az adott címszóval kezdődőeket soroljuk be betűrendbe, majd azokat amelyek második, ill. harmadik tagja a címszó, és itt is a betűrendet alkalmazzuk. (Itt jegyezném meg, hogy mind a szókapcsolatok, mind a szólások betűrendbe helyezésekor eltekintünk a határozott névelőtől.)

Az egyes jelentések alá – amennyiben elkerülnek – Sz. jelzés alá szólások, szóláshasonlatok, közmondások, vagy ezekhez hasonló értékű kijelentések kerülnek. Több ízben olyan szólás- vagy közmondásszerű kijelentéseket is ide sorolunk, amelyek lehet, hogy csak egyéni szóhasználatúak, azonban a parömiológával foglalkozók számára értékesek lehetnek. Így került be külön a tavalyi címszó esetében a Sz. jelzés alá a következő 1796-ból származó adalék: „a’ fel kért Levél nem Tőrvényes, és ha szintén a’ praetendenseknek kezekbe volnais, a’ magok praetendalt Privilegiale Jussoknak meg mutatására tsak annyit használhatnak vélle mint a’ tavallyi Kalendariummal”.

A SzT. csak közszói eredetű tulajdonneveket tartalmaz. Ezeket az adott jelentések alatt közöljük, Szn. (személynév), Hn. (helynév), illetve Án. (állatnév) jelzés alatt. Így soroltunk be helyneveket a szörnyű címszó ’nagyon nagy, óriási’, személyneveket a szíjgyártyó ’I. mn. szíjkészítő’ jelentése, valamint állatneveket a kajla ’kb. lefelé görbülő szarvú’ jelentése alá. Amennyiben valamely tulajdonnév esetében a kialakuláskor tekintetbe vett jelentés nem egyértelmű sem a szerkesztők, sem az adott szakterület kutatói számára, a személyneveket, helyneveket és állatneveket a szócikk végén találja meg a szótárolvasó egy ◊ kíséretében. (L. pl. a szinte alá besorolt személyneveket és a szív alá besorolt helyneveket.)

Az egyes adalékokat jelzetekkel látjuk el. Szögletes zárójelben először – amennyiben ismeretes – az adalék földrajzi rögzítettségére vonatkozó helynevet vagy vármegyejelzést közöljük, majd a kettőspont után maga a forrásjelzet látható. Ezután – ahol lehetséges – a lejegyző személyére, a vallomástevőre vagy a levél írójára és címzettjére utaló megjegyzést is beszerkesztjük. A [Kv; Szám. 6/XV. 4 ifj. Heltai Gáspár sp kezével] jelzettel egy Kolozsváron készült 6/XV jelzetű számadáskönyv 4. oldalán, a nyomdász Heltai Gáspár sáfárpolgár (számadó gondnok) fiától készült bejegyzésre utalunk. A vallomástevő nevének feltüntetése esetében kerek zárójelben a valló életkorát, mellette pedig a társadalmi hovatartozását – jobbágy, zsellér, nemes, darabont, lófő stb. – vagy foglalkozását – pap, iskolamester, udvarbíró stb. – tüntetjük fel. Pl. Fodor György (50) ns vall.

Az egyes rövidítések jegyzékét a szótár forgatója megtalálja az I. és az V. kötetben, valamint az ezután megszerkesztendő utolsó kötet első oldalain.

 

Az Erdélyi magyar szótörténeti tár munkaközössége

Az Erdélyi magyar szótörténeti tár 1975-ben a Kriterion kiadónál megjelent I. (A–C) kötetét Szabó T. Attila professzor úr egymaga szerkesztette, azonban szerkesztés közben már látta, ahhoz, hogy a szótár mielőbb elkészülhessen, szerkesztői munkaközösséget kell szerveznie. Így tanítványai, munkatársai köréből már a II. kötet szerkesztési munkálataiba bevonta Kósa Ferencet, Nagy Jenőt, Vámszer Mártát, Vigh Károlyt és Zsemlyei Jánost. Ekkor a román értelmezéseket Kelemen Béla, a németet Nagy Jenő készíti. A második kötet (Cs–Elsz) az első megjelenése után 2 évvel (1978-ban) lát napvilágot, azonban a III. kötet sajtó alá rendezésére kétszer annyi időt kell várakozni. A III. kötet (Elt–Fel) 1982-ben jelenik meg, és az anyag megszerkesztésébe már új munkatársak is bekapcsolódnak: B. Gergely Piroska és Zs. Maksay Mária. A IV. kötet (Fém–Ha) munkálataiban részt vesz – az előzőkben felsoroltak mellett – P. Dombi Erzsébet és Szabó Zsolt is. Az 1984-ben megjelenő kötetet hosszú csend követi, a munkatársak ugyan még a professzor úr 1987-ben bekövetkezett halála után is szorgalmasan dolgoznak a kötetek megszerkesztésén, előkészítésén, azonban majdnem egy évtizednek kell eltelnie – a politikai, ideológiai tiltások miatt – ahhoz, hogy a V. kötet megjelenhessen. A két kötet megjelenése közötti időszakban a munkaközösség megszerkeszti az V., VI., és VII. kötetet is, részben Szabó T. Attila főszerkesztői utasításai szerint. Halála után a közösséget Vámszer Márta fogja össze, és folytatja a nem kis munkát és erőfeszítést igénylő főszerkesztői feladatot.

A rendszerváltást követően a kötetek kiadásába a bukaresti Kriterion Kiadó mellé a budapesti Akadémiai Kiadó is bekapcsolódik, így látnak napvilágot 1993-ban az V. (He–Jü) és a VI. (K–Ki), 1995-ben pedig a VII. (Kl–Ly) kötetek. Időközben a munkaközösség bővül: az V. kötet munkálataiban már Daly Ágnes, Kürti Miklós, Seres Zsófia és W. Töröki Judit is részt vesz, azonban a közösség nemcsak a professzor urat, hanem Vigh Károly szerkesztőt és a román értelmezéseket író Kelemen Bélát is elveszti. Ezután a román értelmezéseket Szász Lőrinc írja. A VI. kötet szerkesztői közössége P. Bodrogi Katalinnal és K. Tichy Magdolnával, a VII. köteté a klasszika-filológiai képzettséggel rendelkező Szabó Györggyel bővül, akinek hasznos tanácsait a mai napig értékesítjük, latin és görög jövevényszavaink értelmezésében adott tanácsait megszívleljük. Azonban a VII. kötet munkálataiban már Seres Zsófia személyes okok miatt nem kapcsolódik be.

A VIII. kötettől (M–Meg) a Kriterion Kiadó helyett a kolozsvári Erdélyi Múzeum-Egyesület vállalja magára az Akadémiai Kiadóval karöltve a kiadást, és az 1996-ban megjelenő kötet szerkesztői közössége M. Kabán Annamáriával és a lektorálást már a kezdetektől végző Kiss Andrással bővült, akik csupán ebben a kötetben vállalnak szerkesztői munkát. A IX. (Megy–Op) kötet szerkesztése közben Szabó Zsolt is távozik a munkaközösségből, és sajnálatos módon meg kell válnia a közösségnek Zs. Maksay Máriától és Nagy Jenőtől. Azonban fiatal munkatársként bekapcsolódik T. Szabó Csilla a szerkesztési munkálatokba. A 2000-ben megjelent X. kötet (Or–P) szerkesztésében már jómagam is részt vettem, a német értelmezések egy részét pedig Dorka-Fábián Beáta végezte. A 2002-ben megjelent XI. kötet (R–Száj) munkálataiban a fent említetteken kívül Kádár Edit is részt vett, azonban rövid együttműködés után bokros teendői másfele szólították, így a továbbiakban nem is vállalt szerkesztést, P. Dombi Erzsébet pedig egészségi okokból lépett ki a közösségből. A német értelmezést Dorka-Fábián Beáta mellett Szabó Csilla végezte. Sajnos Vámszer Márta már nem érhette meg a XI. kötetnek a megjelenését, és azon az ünnepségen sem vehetett részt, amely keretén belül 2002. december 17-én a Kisebbségekért Díj magyar állami kitüntetésben részesült az Erdélyi magyar szótörténeti tár munkaközössége. A XII. kötet (Szák–Táv) munkálatait kezdetben a legrégebbi szerkesztők közül Kósa Ferenc és Zsemlyei János vállalta magára, majd Zsemlyei professzor úr hirtelen bekövetkezett halála után a főszerkesztő Kósa Ferenc munkatársa Fazakas Emese lett. Szerencsére újabb fiatal szerkesztők csatlakoztak kis csapatunkhoz: András Zselyke és Zsemlyei Borbála, akik a mai napig is tagjai a közösségnek. A 2005-ben megjelent XII. kötet után Kósa Ferenc is csak szerkesztőként vesz rész a munkában, a főszerkesztői munkát Fazakas Emese végzi, akinek irányítása alatt jelent meg 2009-ben a XIII. kötet (Te–Var).

Terveink szerint a Tár tizennegyedik kötete zárja le ezt a hatalmas munkát. Azonban ezzel nem ér véget a Tár szerkesztése. Mivel a professzor úr a SzT. szerkesztése közben is kitartóan gyűjtött a levéltárakból, illetve mivel előre összeállított címszójegyzék nem áll rendelkezésünkre, és szerkesztés közben kerülnek és kerülhetnek elő olyan értékes adalékok, amelyeken be nem szerkesztett, nyelvtörténetileg és kultúrtörténetileg fontos címszavak találhatók, egy tizenötödik kötetet is tervezünk. Ebbe ezeket az kimaradt címszavakat vennénk be, illetve egy olyan mutató megszerkesztésére vállalkoznánk, amely megkönnyíteni az egyes szókapcsolatok, a különböző alakváltozatok visszakeresését.

 

¹ A tanulmány a Magay Tamás szerkesztette Múlt és jövő vonzásában című Lexikográfiai Füzetek 3. (Akadémiai Kiadó, Budapest, 2007, pp. 23–36.) kötetében jelent meg. A jelen írásban csak az elmúlt évekre vonatkozó adatok különböznek a megjelent cikktől.

 

 

Felhasznált irodalom

B. Gergely Piroska: Az Erdélyi magyar szótörténeti tár – a magyar nyelvtörténeti szótár új típusa. http://www.uni-miskolc.hu/city/Olvaso/ujholnap/97 szeptember/gergely.html (letöltve: 2006. április 10-én).

Kósa Ferenc: Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár. NyIrK XX [1976]: 105–7.

Szabó T. Atilla: Egy erdélyi szótörténeti tár szerkesztése közben. MNy 65 [1969]: 403–17.