Főoldal /
A szakkollégium névadója
A szakkollégium nevét tanszékünk neves tanáráról kapta. Márton Gyula (1916–1976) a Bolyai, majd a Babeş–Bolyai Egyetem tanára volt, tanszékvezető (1952–1972), a Bolyai Egyetem Bölcsészkarán dékán (1952–1956), majd az egyetem rektorhelyettese (1956–1959).
A szilágysági Nagymonban született 1916. dec. 27-én, a Wesselényi Kollégiumban érettségizett Zilahon, a kolozsvári egyetemen magyar–román szakon szerzett tanári képesítést 1940-ben. Ezt követően két évig a dési állami főgimnáziumban tanított, majd az Erdélyi Tudományos Intézetbe került nyelvjáráskutatóként. 1942-ben szerzett doktori fokozatot szülőfaluja népnyelvének igealakjairól szóló dolgozatával. Részt vett a Szabó T. Attila által kezdeményezett, akkor úttörőnek számító Kolozsvári környéki nyelvföldrajzi és a Borsa völgyi kutatásokban. Háromévi fogság és egy évi gimnáziumi tanárkodás után 1949 januárjától lesz az egyetem docense, 1950-től már professzora. Egyetemi tanári tevékenysége 1976. ápr. 4-ig, haláláig tartott.
Fő kutatási területe a magyar nyelvjárástan (ennek oktatója is volt az egyetemen), a román–magyar nyelvi kölcsönhatás, a helynévkutatás és a a szakszókincs-vizsgálat. Ezekben a kutatásokban eredményesen érvényesítette a romanisztika nyelvföldrajzi, szociolingvisztikai beállítottságát, módszereit és eredményeit (a magyar nyelvészet tudvalevőleg inkább germanisztikai beállítottságú volt). Ennek különösen a nyelvföldrajzi munkálatokban volt nagy jelentősége. A háború idején elkezdett munkát a Fekete-Körös völgyi magyarság körében folytatja munkatársaival, 1949-től – ugyancsak a tanszéki munkatársakkal – összegyűjti és megszerkeszti a moldvai csángómagyarok nyelvjárási atlaszát (A moldvai csángó nyelvjárás atlasza I-II, Budapest, 1992), majd kiterjeszti a gyűjtést a Székelyföldre. Ennek anyagából készül el a székely szóföldrajzi szótár (Székely nyelvföldrajzi szótár, Budapest, 1987). Mint a legtöbb nyelvjáráskutatónak, neki is szívügye volt szülőföldjének, a Szilágyságnak a nyelvföldrajzi kutatása. Innen való első munkája, és innen az utolsó is, amely csak jóval halála után jelenhetett meg: a Szilágysági nyelvatlasz (Budapest–Piliscsaba, 2000).
Munkásságában jelentős helyet foglal el a román–magyar nyelvi kölcsönhatás vizsgálata. Fiatalon a román nyelvatlasz magyar eredetű szókincsét veszi számba, később, az ötvenes évektől módszeresen dolgozza föl a román eredetű elemeket előbb a jellegzetesen kétnyelvű moldvai magyarok magyar nyelvhasználatában (A moldvai csángó nyelvjárás román kölcsönszavai, Budapest, 1969, Bukarest, 1971), majd – két munkatársával, Péntek Jánossal és Vöő Istvánnal – a magyar nyelvjárásokban általában (A magyar nyelvjárások román kölcsönszavai, Bukarest, 1977).
Mind a nyelvföldrajz, mind a kontaktológia a 20. század közepe táján, de még később is, úttörőnek számított a nyelvészeti kutatásokban. Hasonlóképpen új volt és hiánypótló a dialektológiát és a néprajzot összekapcsoló népi szakszókincs-kutatás, amelyet Márton Gyula személyesen is művelt, és a tanszéki kutatásokban is fontosnak tartott. A korszerű elméleti és módszertani tájékozottság, az interdiszciplinaritás példamutatóan volt jellemzője munkásságnak.
Jelentős tudományszervezői munkássága. Dékánként, rektorhelyettesként, két évtizedes tanszékvezetői munkakörében mindent megtett azért, hogy biztosítsa a színvonalas egyetemi képzés, az intenzív tudományművelés személyi feltételeit. Jórészt neki köszönhető, hogy a két és fél évtizedes stagnálás és leépülés ellenére a nyelvészeti tanszéki munkacsoport érte meg legnagyobb létszámban az 1989 végi változásokat. Nagy gondot fordított a szakmai utánpótlásra, a doktori képzésre. Távlatos, nagy munkálatokat valósított meg a tanszéki munkaközösséggel.
Tagja volt a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, valamint a Studia Universitatis Babeş–Bolyai szerkesztőbizottságának, a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak és a helsinki Finnugor Társaságnak.